A parasztlegény esete a szántással, és más fontos dolgok

A valaha volt legrosszabb népi dráma 

Ma reggeli (a reggelt értsd 9:30) életkép.

Helyszín: egy Pest megyei kisváros legutolsó háza. Ha 50 évvel ezelőtt élnénk, akkor lehetne akár a mindenhol megtalálható faluvégi kurta kocsma is az épület, de nem az. Amúgy 50 éve se volt. Konyha.

Szereplők:
Pepe - a helyi gazdaság vezetője
Judit - a ház asszonya
Csiper... izéé Bodri kutya

A beszélgetés reggeli közben hangzott el. A főszereplők éppen egy kis töpörtyűt majszoltak (ilyen se volt évek óta), amit Pepe libatepertős kenyérrel fogyasztott, Judit meg trappista sajtot szelt hozzá. A köret újhagyma, vajretek, paprika, és paradicsom volt.

Cselekmény:

Judit: - Azt hiszem, hogy reggeli után mehetünk ki szántani.
Pepe: - Én már kora hajnal óta szántottam kint, amíg te aludtál.
Judit: - Ez már derék munka. Bár az igazat megvallva nem aludtam, hanem dagasztottam a kenyeret a fáskamrában.
Pepe: - Ja, akkor már értem a furcsa zajokat. A szántóföld végéből nem láttam pontosan, hogy mi is történik itthon.
Judit: - Egyébként én jártam már ma a patak parton is, ahol a kövekhez csapva kimostam egy adag ruhát.
Pepe: - Igen, azt hiszem hallom is a frissen mosott ruhák suhogását.

A háttérből beszűrődő hangok hasonlítanak, távolról emlékeztetnek egy mosógép hangjára. 

Judit: - Gondolom neked meg tele van a tenyered bőrkeményedéssel a szántástól.

Csendben rágják tovább a szerény kis reggelit a szereplők. Miután befejezték...

Judit: - Na, úgy látom, hogy ma is nyugtával zárhatjuk a napot.
Pepe: - Esetleg kimehetünk még egy kis havat kapálni a földre.

De a főszereplők végül nem mentek ki havat kapálni, hanem nyugtával zárták a napot.  

Vége

Na jó, azért persze nem így mennek a napok konkrétan, bár az is igaz, hogy egy nyugodtabb, békésebb időszakot élünk éppen. Ettől eltekintve, én beiratkoztam kresz tanfolyamra, ami minden nap 2-3 órás tanulást jelent, Pepe közben intézi a hivatalos ügyeket, nevelgetjük a család új tagját, Csiperkét, és délutánonként együtt újítjuk fel a házat. A hálószobával már kis híján készen vagyunk, majd csinálunk róla fotókat, ha befejeztük.

A kezdeti időszakról, azaz az első pár hétről csak annyit mondanék, hogy "sose volt ilyen jó, sokkot kaptál, azért vagy ilyen". Az első héten gyakorlatilag bármennyire is éreztük magunkat lelkileg szárnyalónak, legalább ugyanannyira ramatyul voltunk fizikailag. Azon túlmenően, hogy a nagymértékű nyomás- és hőmérsékletkülönbség megviselt minket, és a jetlag miatt éjszakánként ébren voltunk, még sikerült beszereznünk valami vírust is, ami miatt felváltva nyomtuk az ágyat magas lázzal, gyakorlatilag mozgásképtelenül, legyengülve. Az immunrendszerünk kapott sokkot. Rajtam mindenhol megjelentek először kicsi, majd egyre nagyobb vörös foltok, amivel bőrgyógyászhoz akartunk menni, csak hogy mire olyan állapotba kerültünk, hogy 2-3 órás házon kívüli tartózkodáshoz is volt végre elég erőnk, addigra a foltok maguktól elmúltak. Ezt mintegy megkoronázta az, hogy az első hó leesése után három napig olyan izületi fájdalmaink voltak, hogy mozogni alig tudtunk. Ekkoriban kicsit úgy éreztük magunkat, mintha az Indul a bakterház szereplői lennénk, és ha lett volna a közelben egy Bendegúz istenuccse elküldtük volna egy kis szentölt vízért. De így maradt az öregkorral járó kényelmetlenségek korai megtapasztalása, és persze a magunkon röhögés. Két hét után aztán elmúlt az átok hatása, és azóta minden tekintetben élvezzük az itthonlétet.

Sokan kérdezitek, hogy mi újság B ügynökkel, Pepe munkájával, nekem mikor lesz jogosítványom, stb. Nézzük akkor sorjában a válaszokat!

B ügynök jól van, a korábbi gazdájánál van, akinél mindig hagytuk korábban is, ha elutaztunk valahová. Még mindig nem tudjuk sajnos, hogy haza tudjuk-e hozni. Bár minden héten intézzük, és újra, meg újra új utakat keresünk, de eddig még egyik se ért célt. Mivel azonban még mindig vannak nyitott lehetőségek, egyáltalán nem is mondtunk le a dologról. Sőt mi több, B ügynököt most már nem csak mi várjuk haza, hanem jövendőbelije is, Csiperke. Én azért nem örülök, amikor mindenki (tudom a legjobb szándékkal, és törődéssel) erről kérdez minket, mert így is nagyon szar érzés, hogy nincs velünk, hihetetlenül hiányzik, és bár próbálok nem gondolni rá, hogy úgy alakulhat a végén a dolog, de teljesen letaglóz, ha eszembe jut, hogy talán nem lehet majd velünk ezután. Ezért igyekszem is minél kevesebbet gondolni rá, és csak arra koncentrálni, hogy milyen lehetőségeink vannak még. Ha bármi véglegeset tudunk, akkor úgyis rögtön tudni fog róla mindenki.

Pepe április 30-ig még német alkalmazott, de nem igénylik már a személyes jelenlétét, így itthon lehet velünk. Sok év után egy kis jól megérdemelt pihenés, és lehetőség arra hogy berendezzük újfent az életünket, remélhetőleg ezúttal már nagyon hosszú időre. Közben nézelődik a munkaerő piacon, de éppen az április végéig tartó munkaviszony miatt szerencsére nem sürgeti a tatár.

Én beiratkoztam egy autósiskolába, ahol a kresz tanfolyamot online el lehet végezni. Úgy saccolom, hogy március 10-ig elvégzem az elméleti oktatás részét, és akkor kapok egy tanúsítványt, amivel konkrét vizsgaidőpontot lehet előjegyeztetni a Közlekedési Hatóságnál a kresz vizsgára. Ezután a vizsgáig gyakorlás, aztán remélhetőleg egy sikeres vizsgát követően belevágok a gyakorlati oktatásba. Nehéz pontosat mondani, hogy mikorra lehet meg a jogosítványom, de szeretnék mihamarabb túl lenni rajta, és meg is teszek ezért mindent. Annyiból szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyelőre a délelőttjeim szabadok, és azt mondták, hogy ez nagyban megkönnyíti a gyakorlati órák levezetését, mert akkor érnek rá a legkevesebben a tanulók közül.

Zárásként egy-két kép a mi kis Csiperkénkről, aki egy csodaszép kislány francia bulldog, és aki reméljük, hogy B ügynök társa lesz majd hosszú távon. Bárhogy is, a mi kiskutyánk most már ő is, és feldobja minden egyes napunkat a bohóságával. :)

A hazatérés

Hát eljött végre ez a nap, oly sok idő után. Igaz, hogy csak pár év telt el, de visszatekintve már most nagyon soknak tűnik. Végre hazaértünk.

Miután, a reptérről Őrbottyán felé tartva az új kocsinkkal, kiéheztetett rozsomákok módjára puszta kézzel felfaltunk egy nagy adag párizsit, elért minket az első otthonérzés is, hogy ennek van íze. Először kicsit tanakodtunk is, hogy olyan furcsa, másra emlékeztünk. Nagyon finom, de valami más… Aztán pár perc után rájöttünk: kardinális, kiérezhető, megkülönböztethető íze van, még egy egyszerű párizsinek is. Meg tudod mondani, hogy baromfi, sertés, pulyka, netán marhahúsból készült-e.

Jakartában még a legjobb minőségű húsokból is alig lehetett valami ízt kihozni, ahhoz még az itthonról kivitt fűszerek is kevesek voltak. Azóta már megkóstoltunk pár dolgot, és bár igaz, hogy még nagyon az elején járunk ennek a kulináris utazásnak, ami a visszaszokás időszaka lesz, de már most le vagyunk nyűgözve. A teának valóban gyümölcs íze van, a legegyszerűbb lapkasajtok is más- és más ízűek, de mondok mást, még a vajnak, és a víznek! (ami iható, és ez sem kis szó) is van íze. Azért próbálunk lassan visszaszokni, és nem habzsolni, bár az is igaz, hogy ha akarnánk se biztos, hogy menne, ugyanis éhesen hazaérve egy kiflit/zsömlét is alig bírtunk elfogyasztani egyszerre.

Nagy izgalommal vetettük rá magunkat még továbbá arra a házi pálinkára is, amit érkezésünkkor kaptunk, hogy na majd most jól koccintunk ezzel a csodás magyar itallal, és az lesz a welcome drink… Aztán miután leküzdöttünk fejenként maximum 2 cl-t, arra jutottunk, hogy jó lesz ez majd pár hét múlva is. Egy unicumot ittunk ezek után, hogy meg legyen azért szentelve a hazatérés, az mégiscsak gyógynövény alapú, és hogy úgy mondjam, kevésbé cudar kezdésnek. Amúgy pedig élvezzük a vizet, a teákat, a szénsavaz vizet (mennyi-mennyi buborék egy helyen J) - és bár tegnap csak arany ászokból ittunk egy-két pohárral, ami nem a kedvencünk, de mégis csodásnak éreztük - a sört. Én meg majd szép lassan, óvakodva, elkortyolok hétvégente egy-két pohár bort, és fogadok, hogy érezni fogom benne ezúttal, hogy milyen volt abban az évben a föld minősége, amiből a szőlő termett.

Tegnap óta azon gondolkozom, hogy milyen szó írná le pontosan az érzést, hogy milyen volt megjönni. Tudjátok, hogy mennyire fontosak nekem a szavak így nem hagyott nyugodni a dolog. Eszembe jutott a hazaérkezés, a hazatérés, de egyiket se éreztem tökéletesnek, mindegyik egy kicsit mást jelent. Aztán ma reggel, amikor elkezdett feljönni a nap, és kinéztem a konyha ablakán, és a látványtól nem szégyellem még egy-két könnycsepp is elfutotta a szemem, ahogy szinte a sejtjeim mélyéig éreztem, hogy körülvesz a béke, a nyugalom, az otthon, a szeretet, akkor jutott eszembe: megérkezés. Nem is lehet más szó helyes, hiszen végre ott vagyunk, ahol lenni akarunk, azok vagyunk, akik lenni akarunk, és a legkevésbé sem azért, mert nem lehetnénk máshol, és nem lehetnénk mások.

Higgyétek el, a világon annyira sok ember van, akinek a töredéke sem jut az élete során, mint ami nekünk megadatott. Bár nem könnyű az élet itt sem, de száz, meg száz milliók cserélnének velünk szemrebbenés nélkül, bármikor. Legalább meg kell próbálnunk felmérni a helyzetünket a világban.

Én csak annyit mondanék, bár sose voltam nagy „magyarkodós”, és sose bántam, hogy ide születtem, hogy ma, most, az én számból ezek a sorok igazán őszintén hangzanak:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa." 

Radnóti Miklós
Nem tudhatom

Mindenkit ölelünk otthonról, megérkezve! 

Szingapúri állatkert képei

Korábban ígértem, hogy jópár különleges helyről - ahol mostanság jártunk - készült képekből, videókból videóösszeállítást fogok készíteni, de egyelőre úgy néz ki, hogy nem lesz kapacitásom rá még egy jó ideig a költözés miatt. Mivel viszont időnként napokat áldoztam rá, hogy a képeinket kiválogassam, megszerkesszem, megfelelő méretűre vágjam, úgy döntöttem, hogy megmutatom nektek legalább ezeket addig is, amíg elég időm nem lesz élvezetes videóanyaggá gyúrni őket. Ez alkalommal a szingapúri állatkertben készült képeinket osztom meg veletek. Ha lehetőségetek adódik a környéken járni, semmiképpen ne hagyjátok ki, mert még az én nagyon kritikus, állatkertimádó szememmel nézve is az egyik legjobb, ahol valaha jártam. (Zárójelben ajánlom, ha van lehetőségetek errefelé mozogni, a jakartai szafarit, és a lomboki elefántparkot is, ezek még az állatkerti élményeknél is szuperebbek.)