A hazatérés

Hát eljött végre ez a nap, oly sok idő után. Igaz, hogy csak pár év telt el, de visszatekintve már most nagyon soknak tűnik. Végre hazaértünk.

Miután, a reptérről Őrbottyán felé tartva az új kocsinkkal, kiéheztetett rozsomákok módjára puszta kézzel felfaltunk egy nagy adag párizsit, elért minket az első otthonérzés is, hogy ennek van íze. Először kicsit tanakodtunk is, hogy olyan furcsa, másra emlékeztünk. Nagyon finom, de valami más… Aztán pár perc után rájöttünk: kardinális, kiérezhető, megkülönböztethető íze van, még egy egyszerű párizsinek is. Meg tudod mondani, hogy baromfi, sertés, pulyka, netán marhahúsból készült-e.

Jakartában még a legjobb minőségű húsokból is alig lehetett valami ízt kihozni, ahhoz még az itthonról kivitt fűszerek is kevesek voltak. Azóta már megkóstoltunk pár dolgot, és bár igaz, hogy még nagyon az elején járunk ennek a kulináris utazásnak, ami a visszaszokás időszaka lesz, de már most le vagyunk nyűgözve. A teának valóban gyümölcs íze van, a legegyszerűbb lapkasajtok is más- és más ízűek, de mondok mást, még a vajnak, és a víznek! (ami iható, és ez sem kis szó) is van íze. Azért próbálunk lassan visszaszokni, és nem habzsolni, bár az is igaz, hogy ha akarnánk se biztos, hogy menne, ugyanis éhesen hazaérve egy kiflit/zsömlét is alig bírtunk elfogyasztani egyszerre.

Nagy izgalommal vetettük rá magunkat még továbbá arra a házi pálinkára is, amit érkezésünkkor kaptunk, hogy na majd most jól koccintunk ezzel a csodás magyar itallal, és az lesz a welcome drink… Aztán miután leküzdöttünk fejenként maximum 2 cl-t, arra jutottunk, hogy jó lesz ez majd pár hét múlva is. Egy unicumot ittunk ezek után, hogy meg legyen azért szentelve a hazatérés, az mégiscsak gyógynövény alapú, és hogy úgy mondjam, kevésbé cudar kezdésnek. Amúgy pedig élvezzük a vizet, a teákat, a szénsavaz vizet (mennyi-mennyi buborék egy helyen J) - és bár tegnap csak arany ászokból ittunk egy-két pohárral, ami nem a kedvencünk, de mégis csodásnak éreztük - a sört. Én meg majd szép lassan, óvakodva, elkortyolok hétvégente egy-két pohár bort, és fogadok, hogy érezni fogom benne ezúttal, hogy milyen volt abban az évben a föld minősége, amiből a szőlő termett.

Tegnap óta azon gondolkozom, hogy milyen szó írná le pontosan az érzést, hogy milyen volt megjönni. Tudjátok, hogy mennyire fontosak nekem a szavak így nem hagyott nyugodni a dolog. Eszembe jutott a hazaérkezés, a hazatérés, de egyiket se éreztem tökéletesnek, mindegyik egy kicsit mást jelent. Aztán ma reggel, amikor elkezdett feljönni a nap, és kinéztem a konyha ablakán, és a látványtól nem szégyellem még egy-két könnycsepp is elfutotta a szemem, ahogy szinte a sejtjeim mélyéig éreztem, hogy körülvesz a béke, a nyugalom, az otthon, a szeretet, akkor jutott eszembe: megérkezés. Nem is lehet más szó helyes, hiszen végre ott vagyunk, ahol lenni akarunk, azok vagyunk, akik lenni akarunk, és a legkevésbé sem azért, mert nem lehetnénk máshol, és nem lehetnénk mások.

Higgyétek el, a világon annyira sok ember van, akinek a töredéke sem jut az élete során, mint ami nekünk megadatott. Bár nem könnyű az élet itt sem, de száz, meg száz milliók cserélnének velünk szemrebbenés nélkül, bármikor. Legalább meg kell próbálnunk felmérni a helyzetünket a világban.

Én csak annyit mondanék, bár sose voltam nagy „magyarkodós”, és sose bántam, hogy ide születtem, hogy ma, most, az én számból ezek a sorok igazán őszintén hangzanak:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa." 

Radnóti Miklós
Nem tudhatom

Mindenkit ölelünk otthonról, megérkezve!