Van néhány dolog, amit ha egy hónappal ezelőtt mondanak nekem, hogy valóra válik, bizonyára nem hittem volna el, azóta mégis megtörtént egytől-egyig mind. Hogy ezek közül melyik jó, és melyik kevésbé annak az eldöntésétek rátok bízom.
Szóval ezek a dolgok sorjában a következők:
- nem hittem, hogy kilépni az országból, majd visszalépni az országba egy vízumért merőben egyszerűbb, mint megpróbálni annak rendje, és módja szerint elintézni ezt a bevándorlási hivatalban
- nem hittem, hogy Jakartában több, mint 30 magyar lakik életvitelszerűen
- nem hittem, hogy március 15-ét nemzetiszín kokárdában, a kedvenc magyar fehérboromat kortyolgatva, nemzeti himnuszt hallgatva, magyarok, és magyarul beszélő indonézek között töltöm
- és nem hittem, hogy még több évig maradunk ebben a perzselő jakartai pokolban...
... de mint ahogyan említettem, ezek közül mára már mind valóra vált.
Szóval volt az a történet a szingapúri utunkról, amikor lejárt korábban az itt tartózkodásra feljogosító turista vízumom, és úgy oldottuk meg a dolgot, hogy egy hétvégi kirándulással összefűztük. Azóta azonban a kutyuskánk miatt még nem mentünk hosszabb kirándulásra, és úgy gondoltuk, hogy anyagi megfontolásból sem érné meg néhány órára kiutaznunk. Így történt, hogy felkerestük a helyi, és a címünk alapján illetékes bevándorlási hivatalt Dél- Jakartában.
Négyszer. Ennyi alkalomba tellett ugyanis elintézni a dolgot. Elsőre az indonéz honlapról kiböngészve, hogy mire lehet szükség (angolul ugye miért is lenne információ egy bevándorlási hivatal honlapján?!) lukra futottunk, mert nem volt nálunk egy papír. Másodszor megigényeltük az újabb vízumot, harmadszor ujjlenyomatot vettek tőlem, és lefotóztak, negyedszer pedig lepecsételték, és megkaptam.
Az első alkalmat kivéve egyébként mindvégig láttam egy fonott kis kosárban az útlevelemet, hozzá se nyúltak... Plusz nem tudom, ki igényelt már mondjuk útlevelet, személyit, bármilyen fényképes igazolványt, még Magyarországon is mindez megvan 1 alkalom alatt, aztán csak várni kell, hogy elkészüljön. Hab a tortán, hogy a harmadik alkalom péntek délután 4 után volt, és visszahívtak hétfő nyitásra (ekkor került bele a pecsét, amin a szorgos manók minden bizonnyal egész hétvégén dolgoztak :D).
Akárkit kérdeztünk, mikor jöjjünk vissza legközelebb, mást- és mást mondtak. Kétszer fizettünk a vízumért ilyen-olyan díjat, oda-vissza minden alkalommal minimum 1-1,5 órát taxiztunk, plusz még az ottani várakozás viszonylag szerencsésen karcsú órái... gondolom értitek már a helyzet szépségét. Mivel a taxiszámlával együtt árban alig maradt egy szingapúri kiruccanás alatt a költség, ezért vidáman jelentem nektek, hogy ezen a héten szerdán újra meglátogattuk Szingapúrt, ahol megebédeltünk a reptéren, és már jöttünk is vissza. :) Jövő hónapban megint megyünk, de ha minden jól megy, akkor a Magyarországról való visszaérkezésünk után már nekem is hosszútávú vízumom lesz a helyi Ericsson-nak hála, úgyhogy legközelebb akkor megyünk csak majd, ha kirándulni vágyunk.
Viszont az eddigi vízummal való bajlódásnak a szingapúri túrákon kívül még egy előnyét láttuk, ami nem várt színt hozott az itteni életünkbe: egy korábbi vízummal kapcsolatos érdeklődő levélnek hála, amit a Jakartai Magyar Nagykövetségre küldtem, bekerült az email-címem az itteni adatbázisba, és néhány hete meghívtak minket a március 15-e kapcsán tartandó ünnepségre. Az email-ben az szerepelt, hogy kb. 50 főre számítanak, én meg csodálkozva néztem, hogy vajon Baliról is eljönnek ezért idáig? :D
Így sikerült végülis megtudunk, hogy Jakartában nem csak hogy élnek magyarok, de sokan már évek- évtizedek óta. Nagyon jól esett nem csak a hazai bor, de a magyar szó is, és néhány résztvevővel össze is barátkoztunk, számot cseréltünk. Így néhanap, ha sikerül összehozni, akkor találkozhatunk majd magyarokkal, ami, hosszú idő után főleg, jól tud esni az embernek. A későbbiek során is részt fogunk venni majd az ilyen rendezvényeken, és mi is építjük tovább az itteni magyar közösséget.
Végezetül az említett változások utolsó pontjáról ejtenék néhány szót. Mint ahogy sokan már tudjátok email-ből, skype beszélgetésből, végül is a saját magunk által várttól is eltérően további két évet maradunk itt, Jakartában. Ennek egészen egyszerű, és puritán oka van: nagyon jó szerződési feltételek kínáltak Pepé-nek, kevesebb munkát, és így azt reméljük, hogy a távlati tervek elérésén kívül ez a két év is élhetőbb lesz, mint az első néhány itt töltött hónap (ami mára már egyébként is sokat javult).
Egyrészt saját lakásba költözhetünk (albérletbe), az általunk kinézett európaibb stílusú kisvárosba (a városon belül egy sok toronyból, és parkból álló komplexum tele hozzánk hasonló expatokkal), másrészt több időt tölthetünk együtt, és a szabad hétvégéken, vagy szabadságok alatt végre többet utazhatunk a környéken is. Ez a két éves tartózkodás ezen kívül még azt is jelenti, hogy az eredeti célt teljesítve, nyugodt lélekkel hazabútorozhatunk Magyarországra, úgyhogy ha valaki bánkódik a két év miatt, akkor inkább erre gondoljon. :) Évi két alkalommal tervben van továbbra is a hazalátogatás, így maximum az időeltolódásból fogjátok érzékelni, hogy nem a szomszédban lakunk.
A szerződés része egyébként egy ingyenes indonéz nyelvtanfolyam is mind a kettőnk részére, plusz utazási támogatás, így a későbbiekben vásárolandó használt robogónkkal, és a helyi nyelvismeretünkkel már alig fogunk kilógni az indonéz tömegből. Jó, kicsit több napozás, a testsúlyunk felének leadása még nem árt majd, és akkor már csak egy fél méterrel vagyunk magasabbak a többségnél. Motoron az meg úgyse látszik. :D
Ui: a helyi kultúra napról-napra jobban magával ragad minket :D
https://www.youtube.com/watch?v=fHLduVIfWfM
Plusz információ: ebben az országban mindenki énekel, a bárok háromnegyedében van karaoki, a legtöbb étteremben is, és borzasztóan rossz a hangjuk szerencsére. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
pub-5777725574448286