Napom...

Reggel hét óra körül Pepe kelt kávéval, és egy frissen kiagyalt költeménnyel, arról, hogy milyen szépen süt a nap, és hogy egy újabb csodás nap veszi a kezdetét. Erről eszembe jut, hogy a szmogrétegen utoljára két hete hatolt át napsugár, szóval nyilván csak eltúlzott szókép, de azért belekortyolok a kávéba, és morgok egyet válaszképp. Szeretek így ébredni, ámbár Pepét nem irigylem, nem vagyok az a könnyen, és kedvesen ébredő fajta. Cserébe ezek után ő legalább egy órán keresztül - hétvégén kettő - a magány erődjébe vonul, ilyenkor nem ajánlatos bonyolult kérdésekkel, vagy fájdalmas tényekkel - azaz bármivel - zaklatni, hangoskodni, és hasonlók.

Miután kivánszorgok a konyhába, a kutya is felkel, ugyanis mióta két órája felébresztette Pepét, azóta aludt a kanapén. Most Pepe térne nyugovóra. Ha van módja akkor munkába indulás előtt még pihen fél órát, mert mostanában nem kell nagyon korán beérnie. Viszont ez a mozzanat egy valamit egészen biztosan előre jelez: elérkezett az a fél óra, amikor a kutyánk a napjának legaktívabb időszakát éli, és ezzel egy időben elfelejt hallgatni a szép szóra is, pedig általában véve nagyon jól nevelt kutya.

Ahogy Pepe feje a párnára ér, a kutya nekiáll ugrálni, kaparni, nyalogatni a kezét, rágni az ujjait, szörtyögni, hortyogni, morogni, horkangatni, vakkangatni, ugatni, faltól-falig rohanni eszelős módjára, meg ami még eszébe jut. Én kiabálok, Pepe nem alszik, én nem ébredezek. A kutyát beteszem a szobájába büntiből, hogy nyugodjon le - saját szoba, értitek, szar dolga van neki, na - erre úgy nyüszít, mintha malacot nyúznának, Pepe nem alszik, én nem ébredezek. Kihozom, ölbe veszem, megpróbál kiugrani, vért izzadok, ott tartom, Pepe elalszik, az én lábam elzsibbad, a kutya hörtyög, szörtyög, hortyog, tuti hogy mondani akar valamit, utál, azt mondjuk tisztán látom a szemén. Negyed óra múlva kelteni kell Pepét, a többi idő elment a kutyanyugtatással. Felrázom, megpuszilom a fejét, nyolc óra van, kelni kell sajnos. A kutya felugrik a kanapéra, összegömbölyödik, és alszik tovább.

Miután Pepe elindul munkába, én is elkészülök, és lesétálok boltba. A banknál kitérőt teszek, hogy vegyek fel készpénzt, mert itt a nagyobb boltokat leszámítva mindenhol azzal szoktunk fizetni, ahogy mások is. Fizetésnap van. Ezt onnan tudom, hogy állati nagy sorok vannak az automatáknál, ahonnan 3.000.000 rupiát lehet kivenni, azaz nagyjából 60.000 forintot. A banki ügyintéző odajön, és próbálja indonézül elmondani, hogy menjek a másik automatához, ami üres, de ott csak a töredékét lehet felvenni a pénznek, sokkal kevesebbre van limitálva. Mondom neki angolul, hogy köszi, de várok itt, több pénzt szeretnék levenni. Ő újra elmondja ugyanazt indonézül, én meg újra elmondom ugyanazt angolul, előttem a sor alig mozdul, mindenki többszöri pénzfelvételt eszközöl, és/vagy számlákat fizet be, mert azok nagy részét itt is lehet az automatáknál. Az ügyintéző feladja végül, elsétál, látom rajta, hogy nem értett meg, nem baj. Várok. Negyed óra, húsz perc után rajtam a sor, (az idővel nem túlzok a bejegyzésben sehol, akármennyire is furcsa lesz néha, itt minden baromi sokáig tart) felveszem a pénzt. Közben sor alakul a terem másik végében, ahol olyan automaták vannak, ahol be lehet fizetni bankszámlára - sajátra, vagy akárkiére - készpénzt. Ez mondjuk nem újdonság. Otthon is van, aki annyira félti a pénzét, hogy kiveszi a bankból mindet fizetésnapon, van aki meg annyira, hogy berakja a bankszámlára bármikor jut is hozzá.

A boltban ilyenkor kevesebben vannak, legalábbis a vásárlók. Az eladók viszont ugyanannyian, így minden sorban legalább hárman köszönnek rám, és kínálják a kínálnivalót, zenét hallgatok. Udvariatlanságnak tűnhet, de nincs minden nap türelmem a tukmáláshoz, őket meg nem zavarja. Amúgy sem igazán a sikerre hajtanak, inkább csak kántálják, amit beléjük plántált a boltvezető. Itt még csak ébredőben a kapitalizmus. A bolt ahová járok egészen nagy, mint egy otthoni tesco mondjuk. Eddig a bolt egyik felében, ahol ruhák, és műszaki cikkek vannak leginkább, be lehetett menni bárhol, és onnan lehetett visszasétálni az élelmiszer részlegekre közepes kerülővel, de mivel a többségnek ez utóbbi kell, pár hete taktikusan próbababát tettek az átjárók közül mindre, kivéve az utolsó kettőt. Így az egyszeri vásárlónak végig kell sétálnia az egész bolton, ha akarja, ha nem. Egy liter tejért megnézhetjük a teljes kínálatot. Ilyet is láttunk már. Tíz perc alatt végigtolom a kocsit, rutinosan mozgok már a sorok között. Lehetne kevesebb is, de a járatokban csak egy kocsi fér el, kosarak nincsenek, mindenki kocsit tol, és az itteniek sokat nézelődnek, sose állnak félre, mindenki megáll, és várakozik. Én is várok.

A húspultnál épp cserélnek valami csövet, nem hűt jól. Megint. Nem, helyesbítek: soha nem hűt jól, de ilyenkor meg egyáltalán nem. Megtapogatom a két általunk ehetőnek talált felvágott közül az egyiket, 10-20 dekánként porciózva van műanyag tasakokba, tűrhetően hűvös, megveszem. Mostanra már szinte mindent megtaláltunk, néhány dolog hiányzik csak. Azért kellett hozzá némi keresgélés, pár hónap, és egy-két gyártó, akik gondolnak a külföldiekre. Tejfölt, krémsajtot, joghurtot (naturt, ízesített van dögivel) és néhány hasonló tejterméket például csak egyfajta boltban árulnak, és ugyanaz a cég készíti őket. Hála nekik. Mikor először megtaláltuk még több mint ezer forint volt átszámítva bármelyikből a 200 grammos kiszerelés (csak ekkora van), mára már lement 600 forintra. Nem mondom, hogy mi alakítjuk a piacot, de a változás része vagyunk, az egyszer tutifix. :)

Estére tejszínes, brokkolis csirke lesz tésztával. A brokkolit, a tésztát, meg a tejszínt megvettük vasárnap, mert az csak a másik boltban van. Veszek még gyümölcsöt, később csinálok belőlük a gyümölcscentrifugával innivalót, ez mondjuk hihetetlenül mázli, hogy az év bármelyik napján van legalább négyféle dinnye. Meg természetesen egy csomó más. Almát nem veszek, mert a múlt héten két nap alatt bebarnult a hűtőben is, és annyiba kerül, mint nálunk télen az eper, ezért viszont kár. Találtam ellenben ehető ízű krumplit, ilyen is csak havonta egyszer van, örülök.

Fizetek. Hát vagyis maradjunk annyiban, hogy beállok az egyik - rövidnek tűnő - sorba. Itt sose lehet hamar végezni. Ha kevesen vannak a vásárlók, annyival kevesebb a kassza is, bár alkalmazott lenne rá bőven. Nem is ezzel van a gond amúgy, hanem azzal, hogy iszonyú lassúak. Nem, ezt nem tudom kellőképpen átadni, mondok konkrétumokat. Negyed óránál kevesebbet szerintem eddig kétszer vártam, amióta itt lakunk, ellenben többször is mértem 20 percnél hosszabb időt, amikor csak ketten, vagy kevesebben álltak előttem. Azon kívül, hogy egy vásárló, kevés termékkel is legalább öt perc, az alábbi problémák szoktak felmerülni gyakran (ötből kétszer mondjuk):
- pénztárost váltanak (mindenhol egyszerre, nem egyenként, ahogy mondjuk egyszerűbb lehetne)
- betanítanak valakit (rengeteg embert tanítanak be, nem tudjuk hová lesznek azután)
- nem jó a kód a terméken, vagy nincs (nagyon sok terméken nincs)
- elfogyott a reklámszatyor
- nem jó terminálba próbálják meg betenni a bankkártyát (a kb 50 féle bank miatt legalább három banki terminál van)
- nem kapcsolódik a banki terminál
- nem jó összeg jött ki
- a vásárló szerint nem jó összeg jött ki (jellemzően legalább 20 darab tésztás leves vásárlásakor, ahol 10 db-nál jár 10 forint kedvezmény, az amúgy 150 forintból)
- nem tudjuk mi az ok.

Ma csak egy valaki van előttem, végül mégis negyed óra felett várakozok. Csalódott vagyok, meglepődött nem. Most a vásárlóval van gond, nem érti hogy két azonos termékre miért nem kapja meg a promóciós árat. Megkapja, még én is értem az eladó válaszát, hogy a végösszegből vonják le, mutatja is a gépben, ahol látszik. Végül hívnak egy rutinosabb eladót, ő is elmondja, a vásárló neki sem hisz. Kis győzködés, és végigcsipogtathatják az összes terméket végülis, de aztán a számlát megkapva jön az ellenőrzőkör. Mivel mindezt a pénztárnál teszi meg, én meg se tudok mozdulni. Pedig mennem kéne, lefutni a szokásos szatyros köreimet, mert újfent tele van a padlás is otthon az itteni reklámszatyrokkal. Nem hagyom magam, egy kocsi távolból kiabálok oda az eladónak:
- Slamat pagi Bu, tidak plasctic, trimakasih. (Jó reggelt asszonyom! Nem, reklámszatyor, köszönöm!) Meg se hallotta, már veszi is ki a szatyit. Integetek, odanéz. Tidah plastic, tidah.
- Oke bu. - jön a válasz kicsit értetlenkedve, csippantás, újabb termék, újabb zacsit készít (ez sem új, azt hitte csak azt az egyet ne rakja szatyorba), integetek tovább, mert az előző vásárlótól még mindig nem férek oda, és mutogatok a táskámra. Talán most megértette. Összességében egy zacskóval zárjuk a műsort, elfogadom, vettem dinnyét, nehogy kifolyjon a táskámba a leve.

Az első fizetés sikertelen. Megint. Hiába van helyi kártyám, és hiába minden helyi helyi kártyával is így szokott járni, ilyenkor mindig megpróbálják elhitetni velem, hogy nem fog működni a dolog. Nem tudom miért, talán mert külföldi vagyok. De már tudom, hogy ilyenkor csak várni kell, és ismételgetni, hogy jó lesz az, próbáljuk újra. Néha megmutatom melyik terminál fogadja el a kártyát. Ma ez sem segít. Hívnak egy hozzáértőt. Közben arra gondolok, hogy jó hogy a húst egy ideje nem itt veszem, hanem a másik boltban, ahol legalább kapok egy zacskóban jeget mellé, mert így csak a felvágottak romlanak meg. A hozzáértő megállapítja, hogy a terminál rossz. Szereznek újat. Fizetek. Alig háromnegyed óra és kint vagyok az 5-6 darab termékkel, amit vettem. Ma sem kaptam agyvérzést. Néhány hónap után az ember már az esélytelenek nyugalmával várakozik, és hiú ábrándok sincsenek.

Visszafelé beugrok az italokat áruló boltba, mert hétvégén az Indonéz Magyar Nagykövetségre megyünk október 23-áról megemlékezni, és találkozni néhány magyarral, akkor biztos koccintunk. A sima boltban csak sört kapni, bort szeretnék. Szerencsés napom van, mert a boltban két eladó is van, így egy kört megspóroltam. Valaki szinte mindig van bent amúgy, csak ő nem jogosult a pénztárgépet kezelni, ezért miután kiválasztottam, hogy mit szeretnék, mindig elmennek keresni egy pénztárost. Ilyenkor többnyire jön még valaki, de ő csak csomagolni tud, ami nekem ugye nem is kell, és csak utána érkezik a hozzáértő kolléga. Mondjuk mivel ide csak külföldiek járnak, és abból is kevés van a környéken, itt már megismernek. Mondják is lelkesen: tidah plastic, yaaa? Én meg jóváhagyom egy mosollyal: ya,ya (igen). Igen, én vagyok az a molett, fehér nő, aki mindig baseball sapkában van (nem azért mert menő, csak a rövid hajam miatt), és sose kér szatyrot. Az érzés majdnem olyan, mint otthon, amikor a sarki boltban névről ismerik az embert a pultosok.

Viszem a cuccokat haza, már csak egy valami van hátra: vennem kell egy ballon vizet. Betérhetnék hazafelé, de múltkor "szolgáltatót" váltottunk. Kértünk ugyanis egy vizet, mint máskor (19 literes ballonokról van szó), de nem jött meg. Amikor reklamáltunk másnap, akkor meg azt mondták, hogy ők kihozták, még meg is köszöntük. A lift mellett amúgy tényleg volt egy ballon a szintünkön két napig, arra jutottunk, hogy biztosan dolga akadt közben a szállító fiúnak, aztán elfelejtette. Mindenesetre se a pénzt nem kaptuk vissza, se a vizet nem kaptuk meg. Kár érte, mert itt is már messziről mondták, még az ajtón se léptem be: dua e m, satu aqua (azaz 2EM - ami a lakásunk száma -, egy ballon víz). A mostani bácsi, akihez járunk, és az épület alagsorában találtuk meg az üzletét (sose lelünk rá, ha nem bérelünk motort, ugyanis a parkolószinten van) ugyan nem mondja az ajtószámot, de csak azért nem, mert néma. Az indonézek közül eddig vele értettük meg magunkat a legkönnyebben, leírva ugyanis elég egyszer, és ismételgetni se kell, hogy mit akarunk.

A portán rákérdezek, hogy van-e csomagunk, csomó mindent a netről szerzünk be, mert ingyen kihozzák nagyon gyorsan, így sokszor kapunk valamit. A portás is mondja, vagy inkább kérdezi:
- dua e m, ya? - mondom - ya, dua e m, mire ő - dua e m? - én - ya, dua e m. Megy a mantrázás. Ezután már csak egyszer ismételjük el. Mindig háromszor. Nem tudom miért van ez, de itt mindent legalább kétszer elmondanak, jellemzőbb a három. Taxiban négyszer. A portás minden nap más kifejezést használ arra, hogy nem jött csomag, bár megértem mindig, de szerintem direkt csinálja, beillene odahaza egy segítőkész magyarnak. Ma van egy biztonsági őr is ott, aki beszél angolul (kevesen beszélnek itt angolul), kérdezget. Honnan jöttem, egyedül vagyok-e, mióta vagyok itt, stb. Tudja Magyarországot. Itt mindig tudják. Jó a földrajzoktatás. Mondják mindig, hogy Budapest. Megkérdezi, hogy miért nem beszélek indonézül, ha itt vagyok több, mint fél éve. Szeretném azt mondani neki, hogy bonyolult a helyzet, akarunk, de a nyelvtanfolyamaik nagyon drágák (a nagyon drága alatt azt értem, hogy nagyon drágák), fél évig nem tudtuk, hogy meddig maradunk, addig hülyeség is lett volna, meg amúgy is az egész világon csak ők beszélik ezt a nyamvadt nyelvet, olyat meg már tudunk egy másikat is, minek, nem akarunk itt maradni, de aztán azt mondom, hogy sokat utazunk, meg hogy azért beszélünk pár szót. Ez is hasonló, mint nálunk, globalizáció a kanyarban sincs. Csomag nem érkezett.

Délután jönnek a villanyszámlások, akikkel szintén van egy begyakorolt műsorszámunk. Ők odaadják a számlát, meg mondják indonézül, hogy ma kéne befizetni az F blokkban személyesen, én meg mondom először angolul, hogy utaljuk, adja csak ide, még ma megkapják. Másodszor google translatetet használunk, megértik, de kell nekik akkor egy név, meg egy telefonszám, hogy kit lehet számon kérni majd - nem értem, hogy a személyes befizetés ígéreténél miért nincs ez a procedura, de legközelebb azt mondom, hogy oké, megyünk, még ma -. Megadom, amit kérnek, és elbúcsúzunk. Minden hónapban. Ma szerencsére a mosdóban vagyok, mikor kopognak, mire kijövök, becsúsztatják a számlát az ajtó alatt. Az eredmény ugyanaz. Legalább ezt a meccset nem kellett lejátszani.

Délután kitalálok két új nevet a kutyának - törpe uszkár, és miniatűrizált eb -, akit igyekszem nem hagyni aludni, kevés sikerrel.

Ma is nyugtával zárjuk a napot.


Ui: ha valakiben felmerült, hogy miért nem tanulok meg néhány alapmondatot indonézül, ami segítene a megértésben, annak mondom, hogy egyrészt tudok néhányat, másrészt meg nem számít. A boltban is hiába a szofisztikált helyi nyelven előadott kérés, a táskámra mutogatás szokott működni egyedül, ha éppen. Volt már, hogy Pepének a benzinkúton azt mondták, hogy -vrüm, vrüm, motor, ami később a kontextusból kiderült, hogy azt jelentette, hogy szálljon le a motorról, míg megtankolják. Éhen eddig se haltunk, majd lesz valahogy.