Hivatalos megélhetési bevándorlók Frankfurtban

A tegnapi napon tiszteletünket kellett tennünk Frankfurt városában, ahogy azt már korábbi bejegyzésünkben említettem. Most igyekszem leírni nektek az első látogatásunk pontos eseményeit. :) 

Történt, hogy pár napja kaptunk egy levelet az ügyintéző hölgytől (nagy szégyen és tényleg hívnám a nevén is őt, de sajnos elfelejtettem...), akit Pepe cége megbízott, hogy segítsenek a kezdeti lépésekben (hivatalos papírok, biztosítás, lakáskeresés, stb.), hogy pénteken találkozzunk az egyik központi hivatal előtt, ahol a lakcímre való bejelentkezést el tudjuk intézni. Ez egy nagyon fontos dolog, mert csak ilyen bejelentkezéssel lehet hivatalosan munkát vállalni, vagy bármi mást intézni itt Németországban. 

Pepe átküldte nekem emailben a címet és az időpontot, hogy nézzek utána, hogyan tudunk majd oda eljutni és kb mennyi idő lesz az út. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy profi módon intéztem az ügyet, UGYANIS, ha rákeres az ember lánya google-ban a megadott címre, automatikusan egy másik Franfurti (a központi központi) iroda címét hozza fel. Szóval amennyiben nem veszed észre, hogy az irányítószám nem stimmel, akkor máris egy jópár kilométerrel arrébb fogod várni az ügyintézőt teljes magabiztossággal. Ámde! én észrevettem, és addig kutattam, amíg nem sikerült az igazi címhez találnom egy útvonalat. Fel is írtam a kis kockás füzetembe, hogy mikor, honnan, melyik járattal kell menni, melyik úton kell keresztül-kasul átvágni magunkat, és aki ismer engem és a tájékozódóképességemet az tudja hogy ez mekkora szó, szóval a büszkeség melengető érzése töltött el...

Meg is indultunk péntek délelőtt kilenc óra körül, hogy a nagyjából háromnegyed órás utat abszolváljuk mintegy másfél óra alatt (biztosra mentünk), mikor is jött az első kérdés, hogy rendben van, hogy az S8-9-es vonatig elsétálunk és onnan megyünk tovább valamelyikkel a kettő közül, de melyik irányba? Ömmmm... Mert nem Frankfurt a végállomása a legtöbbnek, hanem egy távolabbi állomás, és a környező városokat még nem tanultam meg fejből. Egy negyed órás huzavona után végülis megtaláltuk a helyes irányt, és röpke harminc perc múlva, lőn, Franfurtban voltunk.

Most már aztán semmi gond nem lehet, gondoltam magamban, mert itt aztán tényleg csak felmegyünk az aluljáróból, átmegyünk a sugárút túloldalára, aztán a harmadik jobboldali utca sarkán ott lesz az épület. Senki ne mondja, hogy én nem tudok tájékozódni... :D Fel is értünk, át is mentünk a sugárúton, tettünk is pár bizonytalan lépést, mikor Pepe megkérdezte, hogy: rendben és most melyik irányba kell menni? Tette ezt azért, mert az aluljáróból ugye lehet mind a két oldalon feljönni, és akkor a szembe az ugyancsak szembe marad, akármerre is nézünk. Na ekkor már nálam is elszakadt a cérna, és első lendületből azt találtam mondani, hogy szerintem csak egy helyen lehet feljönni az aluljáróból. :D Aztán belátva, hogy ez valóban nem lesz elég helytálló, azt mondtam neki, hogy én megterveztem az egész utat, a részletkérdéseket azért jó lenne, ha most már ő oldaná meg. :D

Ezek után már csak annyit tett hozzá, hogy mivel a bevándorlási hivatalba van időpontunk, ez nem olyan, mintha csak turistáskodnánk, mert mi van ha elkésünk? Azért ezt jó lenne baromi komolyan venni... És persze igaza van, és én is komolyan vettem, de az én fejemben meg sem fordultak azok a problémák, amikkel a helyszínen szembesültünk. :) Szerencsére sikerült egy kockás füzetes utcanév alapján megtalálnunk a térképen a helyes irányt.

Megérkeztünk tehát mintegy negyven perccel az előre lebeszélt időpont előtt (ennyi idő alatt a másik irányba három utcát is megjárhattuk volna gond nélkül... :D), várakoztunk, a lebeszélt időpontban hívtuk az ügyintéző hölgyet, aki közölte, hogy késik húsz percet. Aztán késett harmincat. Aztán kértünk sorszámot. Nem kevesebb, mint 69-en voltak előttünk és olyan fénysebességgel haladt az ügyintézés, hogy a kijelzőn nem lehetett látni, hogy kit hívtak utoljára, ugyanis azóta már törlődött a memóriából a sorszám.

Legyen elég annyi, hogy két órás várakozás után, rengeteg hasznos információval gazdagodva (mert öröm az ürömben, hogy kihasználva a várakozási időt tájékoztatást kaptunk gyakorlatilag minden fontos dologról az ügyintézőnktől) és immár legálisan, Németországban tartózkodó boldog emberekként léptünk ki a hivatal ajtaján.

Hazaérve már késő volt, hogy Pepe bemenjen az irodába, ezért úgy gondoltuk, hogy hétvége lévén megünnepeljük az első pár nap történéseit és lementünk a közeli boltba bevásárolni. Vettünk marhahúst a hétvégi pörkölthöz, pár gyorsan fogyó élelmiszert, tejet, sört és hogy legyen mivel koccintani kiválasztottunk egy pálinkának tűnő alkoholpárlatot az egyébként nagyon szegényes választékból. 

Aztán pedig koccintottunk (jobb volt, mint amire számítottunk és rosszabb, mint otthon a legjobb Fütyülős pálinkautánzat), söröztünk, és elterveztük, hogy másnap (azaz ma, amiről holnap ígérem hosszan beszámolok) újra elmegyünk Frankfurtba és akkor körbe is járjuk a várost. 

Érdekesség 1. : Frankfurtba tartva Pepe elújságolta, hogy amikor tegnap ment munkába, látott az épületünk mellett egy Eichhörnchent. - részemről nagyon buta nézés - Akkor úgy mondja, és így már tuti értenem kell: egy k..va Eichhörnchent. - hosszas gondolkozás

EGY MÓKUST. - most már igazán nagyon buta nézés részemről-

Kiderült, hogy utálja a mókusokat... Nem mondom... hogyha az ember nem szereti a fagyit az egy dolog... én se szeretem... De egy mókust? EGY MÓKUST? 

Még dillemázom, hogy ez válóok-e. :)

Érdekesség 2.: a facebookon van egy frankfurti magyarok csoport, amihez már egy hónapja csatlakoztam és pár napja aktívan chatelek is velük. Tegnap megosztotta egy tag a csoportban, hogy egy nagyon jó magyar tetóváló ismerőse pár napig itt tartózkodik, szóval, aki akar, most éljen a lehetőséggel. Meggyőzésképpen feltette az első itteni munka képeit. 

Szavaim elfogytak, csak a képeket csatolom: krumplibogár (?!?!?!?!?!?!!) tetoválás elfedése valami mással (és ehhez el kellett jönni Frankfurtba :D :D :D)