A svédek paradise-a

Kedves családunk és barátaink! 

Még hosszú hónapokkal ezelőtt kinéztünk és lefoglaltunk Pepével egy utat Lengyelországba. Értem ezalatt, hogy hajóval (igazából egy hatalmas óceánjáróval) egy éjszaka alatt Svédország partjaitól Lengyelország partjáig hajózunk, ahol aztán eltöltünk egy kellemes napot és visszautazunk ugyanilyen módon a következő éjszaka Karlskronába. Korábban is láttuk már ezt a lehetőséget, és úgy néztük, hogy kb. minden hétvégén mennek hajók. A téli időszakban nem akartunk nekivágni, mert még egyikünk sem utazott ilyen hosszú távon, és jó lett volna a fedélzeten is tölteni időt, nem csak a kabinokban. Ez jó döntésnek is bizonyult, ugyanis csodás időnk volt, és rengeteget tudtunk fotózni is a hajóról. Azóta egyébként kiderült, hogy a minden hétvégén helyett a valós állítás, hogy napi három hajó indul innen-oda és vissza is, de ennek az okáról majd kicsit később ejtenék szót. 

A hajónk pénteken indult Karlskronából, este hét körül. Méretét tekintve az én képzeletemet maximálisan felülmúlta, több száz kabin, 10 szint és legalább 100 kamion, plusz több száz autó fér el rajta. Mondhatni, hogy egy kisebbfajta Titanic, csak kevesebb a kaszinó benne. Az indulást a fedélzetről néztük végig, kameráztunk, fényképeztünk és csodáltuk az élményt magát. Aztán mikor már kint voltunk a nyilt tengeren, akkor felderítettük a hajót magát is. Volt rajta több étterem, számtalan játékgép, hatalmas bolt, disco, és jópár bár is. A boltban szétnézve észrevettük, hogy elképesztően olcsón lehet kapni és szinte kizárólag nagy tételben az alkoholt és a különböző kozmetikumokat. Gondoltunk hát egy merészet és bevásároltunk 2 dl-es Heinekkenből egy kartonnyit, és boldogan fogyasztottuk ezt az este további részében a hajó fedélzetén. El is döntöttük, hogy másnap, ha jövünk hazafelé, veszünk esetleg még egy ilyet otthonra, egyébként is hallottunk róla, hogy a svédek ilyenkor bevásárolnak, miért ne tennénk mi is? Milyen végtelenül ártatlan, kispályás, naiv turisták voltunk akkor még! De térjünk erre vissza egy kicsit később. 

Szóval reggel hat körül megérkeztünk a lengyelországi hajókikötőbe: Gdynia-ba, vagy ahogy mi emlegettük aznap, dinnyébe. Azt tudni kell, hogy mi igazából Gdanskra voltunk kíváncsiak, nem erre a kikötőváros-falura, a kettő között azonban 20-30 km távolság van. Ahogy kiléptünk az épületből, rögtön száz meg száz taxis hiéna fogott közre minket, de mi Pepével úgy határoztunk, hogy mivel nem messze van egy vasútállomás, inkább vonatra szállunk. Hát hagyjuk is a részleteket, de a lényeg, hogy fél órás hasztalan keresgélés meg tájékozódni próbálás után, minden szándékunk ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy taxival megyünk. Én akkor nem is tudtam, hogy milyen messze van a két település egymástól, de mivel magyarországi taxiárakhoz vagyok szokva, alapból ideges lettem tíz perc után, hogy egy vagyonba fog kerülni az út. Pepe persze a szokott nyugalommal állt a dologhoz, hogy most már úgyis mindegy, kénytelenek vagyunk kifizetni a végén. :D Végül, kb. röpke 30-35 perc után, mialatt nekem már majd' az összes hajam kihullott, megérkeztünk végre Gdansk belvárosába. A sofőr nem igazán beszélt angolul, így mutogatással egyeztünk meg, hogy az összeget kártyával fogjuk rendezni. Ezt azoknak mondom, akik még esetleg nem taxiztak korábban Lengyelországban, és kevésbé higgadtak, mint Pepe: pánikra semmi ok, a végösszeg annyi volt, mintha otthon buszra szálltunk volna. Én teljesen le voltam döbbenve, mert még az eddig legolcsóbb árral (amit Szerbiában láttam) is simán birokra kelnek az ottani fuvardíjak. Ráadásul valami elképesztő marketing-technikával dolgoznak a sofőrök... Mielőtt kiszálltunk volna, még megkérdezte, hogy hányra jöjjön vissza értünk ugyanoda, és mivel angolul nem beszélt, a telefonszámot meg, amit kértünk tőle, hosszú keresgélés után szintén nem tudta abszolválni, így végülis rábólintottunk a délután öt órára. 

Elég korán volt még, nyolc óra előtt valamivel, úgyhogy kerestünk a közelben egy bevásárlóközpontot, ahol meg tudtunk inni egy kávét kényelmesen, mielőtt nekiindultunk a várost felfedező túránknak. Így lett végülis olyan kilenc óra körül, mire beértünk a belvárosnak is a központi részébe. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tele van régi, patinás épületekkel, számtalan templommal, dómmal, és sétáló utcával. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég látnivaló, ahogy végigjártuk a tereket, lépten-nyomon valamilyen kisebb rendezvénybe botlottunk. Volt ott 5-6 évesektől elkezdve, 12-14 évesekig zongora hangverseny egy teraszon, a főtér közepén egy amatőr boxverseny (ez egyébként egész napos program volt), ahol szintén a legapróbbaktól a fiatal felnőttekig szerepeltek különböző korú és súlycsoportú sportolók, jópár maszkarás, beöltözős felvonulás, és kórusok hada mindenfelé. Az egész egy középkori viadal hangulatát idézte. Akkor nem tudtuk Pepével, hogy mi lehet a rendezvény aprópója, mivel pünkösd után egy héttel voltunk, de hazaérve aztán kiderült, hogy gyereknap volt. Ezt alá is támasztja a sok gyerek fellépő, sportoló, bár ezen kívül talán még valami városi napok is lehettek, mert a kosztümös műsorok egész biztosan másról szóltak. Bár nem jöttünk rá, hogy miről pontosan, de arra jutottunk, hogy valahogy a városi vezetőség fülébe szivároghatott a hír, hogy érkezni fogunk, és hiába nem akartunk nagy felhajtást, az inkognitó odaveszett, és a mi tiszteletünkre volt a mulatozás. 

Ezt több dolog is alátámasztja. Első körben, minden műsorszám akkor kezdődött csak el, amikor mi is megérkeztünk a helyszínre. Második körben, a főtér kellős közepén, pontosan akkor nyitottak ki egy teraszos éttermet, olyan fél 12 körül, amikor mi odasétáltunk és megnéztük az étlapot. Így mi lettünk az első vendégek is. Mivel addigra már az egész téren rengetegen voltak (és természetesen mivel mi ezt a kricsmót választottuk), ezután fél perc alatt az egész hely tele is lett. A kiválasztottak tehát velünk étkezhettek egy légtérben. :D Harmadik körben pedig a koldusok indokolatlan figyelmét élvezhettük az egész nap folyamán, főként kihegyezve az étkezésekre a dolgot. Amikor délben itt ettünk, akkor még csak a leveseskanalat lökték ki a kezemből, hogy adjak pénzt, este aztán, mikor hazafelé beültünk egy pizzára, akkor már konkrétan a pizzámat kérték heves mozdulatok és gesztusok közepette. Ők mondjuk bizonyára nem helyiek voltak, nem tudhatták, hogy kik is vagyunk, de nem lepődtem volna meg azon, ha magyarok lettek volna. Németországban például a magyar kisebbség tagjaiból kikerült koldusok küldtek el a legtöbbször a melegebb éghajlatok irányába az eddigiek során... Ebédre én egy a tiszteletünkre kilőtt vaddisznóból készült pörkölthöz hasonló, de azért alapvetően másmilyen ételt ettem, Pepe pedig a királyi erdőben lőtt fácánból fogyasztott. Nagyon elégedetten távoztunk az ivóból. :) Negyedik körben pedig, akármerre is jártunk, mindig vagy zenéltek, vagy énekeltek (irántuk való tiszteletből most nem mondom azt, hogy szörnyű volt, de más véleményen vagyunk a jó zenét illetőleg), vagy harangoztak. Ez utóbbit űzték a legnagyobb lelkesedéssel. Ebéd közben például félórás harangjáték volt. Ha ismeritek a legidegesítőbb autóriasztót, amit meghallva az ember mindig csak abban reménykedik, hogy hátha most majd nem kezdi újra, hát akkor tudjátok, hogy mit éltünk át.

Este hat óra körül értünk vissza a kikötőbe, ahol még várni kellett másfél órát, hogy hajóra szállhassunk. Az idő kicsit rosszabb volt, mint előző este, nem is tudtunk olyan sokat a fedélzeten lenni. És itt akkor visszatérek a korábban emlegetett boltra. Szóval Pepével bementünk a boltba, hogy vásároljunk még egy rekesz mini Heinekkent, és akkor már azért jobban szét is néztünk. Az egész bolt egyébként teljesen tele volt tömve svédekkel, akik olyan fém bevásárlókocsikat toltak, amilyenek mondjuk az obiban szoktak lenni, hogy a nehezebb dolgokat elbírja vinni az ember könnyedén. És amikor azt hittük, hogy milyen jól kifundáltuk ezt a piavásárlás dolgot, hát akkor még a közelében se jártunk annak, amit ők műveltek. Minden egyes főnél (családnál kb. négy tagot jelent) legalább négy-öt rekesz (5dl-es kiszerelés) sör, legalább három féle rövid (3l-es kiszerelés), meg még borból egy kisebb hordónyi. A 3l-es felesről egyébként annyit, hogy végül mi is vettünk egy vodkát, ugyanis a prémium minőségű került átszámítva 4.000 ft-ba. :D Másnap mikor sorban álltunk a leszállásnál, akkor láttuk, hogy a turisták legalább 3/4-e igazából nem is turista. Ezt mondjuk onnan lehetett megállapítani, hogy legalább egy fém bevásárlókocsit tolt maga előtt az egyén, a másik kezében egy 30 kg-os hűtőtáskát vonszolva (ebben volt a hús és élelmiszer, amit a szárazföldön vettek meg), a hátán meg volt egy 75l-es hátizsák, ami fémesen csörrent minden mozdulatnál. Bődületes volt, én még ilyet nem láttam. Ekkor vettük észre azt is, hogy több száz ilyen fém kocsi van a bejáratnál, valószínűleg tehát nem az első alkalom lehetett, hogy ilyen vásárlást rendeztek a svédek. A végére összeállt bennünk a kép: aki csak teheti, havonta-héthavonta, családostúl vagy egyedül, felszáll este egy hajóra, éjszaka leissza magát és alszik, másnap reggel másfél óra alatt megveszi a húst, felszáll a visszafelé menő hajóra, ahol megveszi a piát, és estére már otthon is van. 24 órás turizmus. Még azok is, akikről azt gondoltuk hogy tényleg turisták, két fiatal srác, akik velünk együtt vártak a hajóra egy hátizsákkal, azok is vásárolni jöttek, és másnap már két hatalmas, megtömött utazótáskával szálltak le. Azt hiszem így méltán mondhatjuk, hogy a svéd paradicsom nem más, mint a lengyelországi Gdynia. Az éves lengyel gdp elég nagy százaléka alapszik ezen a svéd turizmuson meglátásom szerint. :D 

A múlt hét történései közé tartozik az is, hogy vásároltunk magunknak két biciklit. Egy havi kondibérlet árába kerültek, így nagyon jól jártunk velük, főként, hogy a biciklibérlésre múltkor ráfizettük a mostaniak árának az egynegyedét. Az enyémet Kázmérnek hívják, Pepéét pedig Quicksilver-nek, ami higanyt jelent. Így most esténként biciklizni járunk és felfedezzük a környéket. Voltunk már strandolni is, sőt én az egyik nap a vízbe is bemerészkedtem, szóval mondhatjuk hogy az egész nyarunk egy tengerparti vakáció. :) 

Svédországi életünkhöz még egy aspektus kapcsolódott az utóbbi napokban, megszelidítettünk egy sirályt. A Sing nevet kapta (mint a sirály és a king vegyítése), és a neve megtévesztő volta ellenére egy lány madárka. Minden nap megetetjük, bár én már most pánikolok, hogy mégsem kéne kenyérrel etetni, vagy jó etessük kenyérrel, de mi lesz ha hozzászokik és elmegyünk innen, éhezni fog, de Pepe szerint azért majd idővel továbblép, és az ingyen kaja helyett halászni fog megint. Majd lefotózzuk nektek valamelyik nap.

Ebben a hónapban meglátogatjuk a németországi otthonunkat is. Én jövőhét szerda hajnalban fogok indulni, és nagyjából másfél hétig ott leszek, Pepe viszont a munkája miatt sajnos ide is csak három napra tud eljönni. De sebaj, megígérem, hogy eszek helyette is egy jópár wurstot, és iszok valami rettenet almabort. Nem ügy, nagylelkű vagyok. :D

Sokszor ölelünk mindenkit!