A helyi lakosokkal a környezetvédelem nevében vívott örök harcomról röviden

Van egy olyan érzésem, hogy a környezetvédelem kiváltság, egyfajta privilégium, amit csak akkor tapasztalhat meg az ember, ha már az alapvető létfenntartáshoz elengedhetetlen körülmények miatt nem kell aggódnia. Mondhatnám úgyis, hogy a környezetvédelem bölcsője egy fejlett, vagy hovatovább legalábbis fejlődésben lévő állami táptalaj.

Aki ismer az tudja, hogy én, bár soha nem lettem igazi aktivista, de mindig megtettem azokat az emberi léptékkel mérhető hétköznapi dolgokat, amik valamennyire szolgálják a környezetvédelem ügyét, legyen az szelektív hulladékgyűjtés, az utcán, és nyilvános tereken való szemetelés teljes mellőzése, a műanyag hálók szétvagdosása, mielőtt a szemétbe kerülnek, és az egyik kedvenc vesszőparipám: a zöld-táska. Tudjátok, az a nagy kék színű zöld-táska, amit a bevásárlóközpontokban már jónéhány éve lehet kapni nálunk is. Vagy ha nem ez, akkor legalábbis az a vastagabb műanyagszatyor, amit elhasználódás esetén ingyen cserélnek. A kedvencem pedig a miniatűr méretre összehajtható, és magára csukható ruhazsák. Mindig van legalább egy a táskámban ebből.

De emlékszem még azokra az időkre, amikor ingyen lehetett kapni bármelyik szupermarketben a nejlonzacskót, amit csomagoláshoz számolatlanul használhatott fel az egyszeri vásárló a kasszánál fizetéskor. Egy idő után aztán már pénzért adták, és számolták is. Sokan azt hitték, hogy ez egy újfajta módja a vásárlók további kiszipolyozásának, de amennyire tudom, sokkal inkább nemzetközi környezetvédelmi egyezségeknek való megfelelés állt a háttérben, bár afelől nincs kétségem, hogy valahol, valamilyen formában az ezzel keletkező plusz költséget azért visszatermelték a multik a részünkre. :) Viszont az ismert információk tükrében elmondhatjuk, hogy ez a fejlődés egyik komoly lépése volt, amit aztán a személyes elégedettség érdekében, és a további fejlődés jegyében a visszaváltható, és vászonzsákok követtek. Itt tartunk mi most.

Jakarta meg valahol ott, amikor még a szupermarketek az első reneszánszukat sem élték meg, a boltok falain a festés még ippeghogycsak lepattogzott, és a lakosság kisebb része engedheti csak meg magának, hogy a fogyasztói társadalomhoz hűen pazarlóan, és pocsékolóan költekezzen az üzletekben. Ezért a zacskózási evolúciónak a legalsó fokán tartózkodnak pillanatnyilag, azaz ingyen, és indokolatlan mértékben osztják a műanyagot. Itt a helyzet pluszban még azzal is tetéződik, hogy mivel az emberek igen kis százalékát tudja csak az ország legális munkalehetőséggel kiszolgálni, ezért minden feladatkörre alkalmaznak valakit. Egy pénztár így három munkakört termel ki: a pénztárost, a pult mögött álló biztonsági őrt, és a ZACSKÓZÓEMBERT. Mert hogy ez egy külön szakma kérem szépen.

Gondolom kezd már lelki szemeitek előtt felderengeni a helyzet, amikor én, a kis méretűre tömörített vászonzacskóimmal, minimáltáras indonéz szókinccsel próbálom lebeszélni a helyi zacskózóembert arról, hogy zacskózzon. Vannak dolgok, amiket megtanultam már, mint hogy amíg például otthon bunkóság nem visszavinni gyorsétterem, kifőzde környékéről a tálcát az annak megfelelő helyre, addig itt viszont kötelező az asztalon hagyni (Pepe szokta mondani, ha nem teszek így, elveszem egy helyi ember munkáját), mert külön elvivő ember van rá. A zacskózásból viszont nem engedek.

Elég komoly zűr szokott keveredni az űrben, amikor próbálják értelmezni a helyzetet, és feldolgozni a traumát, amiért nem tudják a feladatkörüket rendesen elvégezni miattam. Amennyire nem kezelem jól az ilyen helyzeteket, ez számomra is küzdelem. De kitartok. Lelkesen ellenállok akkor is, amikor minden egyes árucikk elpakolása után újra próbálnak zacskóért nyúlni, vagy jobb/rosszabb esetben megpróbálják a táskámat elvenni, hogy legalább abba had pakolhassanak be ők maguk.

Ahogy látom több dolog is fennakadást okoz számukra: - nem tudják ellátni a feladatkörüket
- egyáltalán nem értik mi a gond a szatyorral
- feldolgozhatatlan számukra, hogy egymás mellé kerülnek a táskában olyan elképesztő dolgok, mint egy papír kéztörlő, meg egy kiló krumpli, ugyanis ők mindent külön zacskóznak
- plusz így nem tudják meggátolni, hogy ésszerűen kerüljenek a termékek a táskámba, az ugyanis teljesen biztos, hogy ha egyszer nem figyeltem, és elkezdtek zacskózni, minden úgy volt becsomagolva, hogy a táskámba rittig nem fért be egy csomag se, és a bolt előtt a földön újra kellett rendeznem a dolgokat :D.

A harc folytatódik minden egyes nappal, tán sose dől el, ki lesz a nyertes, de én egy ideje kukazsák helyett ezeket a szatyrokat használom, hogy legalább ne halmozódjanak fel a szekrényben...

Egyszemélyes helyi greenpeace, csatára fel! :)