Harminc

Legalább harminc okot tudok arra, hogy miért nem szerettem volna harminc lenni. Na, nem mintha az embernek hatalma lenne az ilyesmi döntéseket meghozni, de legalább egyvalamit tehet ezzel kapcsolatban. Szabadon várhat, akarhat, kívánhat, álmodhat, elbizonytalanodhat, félhet, retteghet eljutni ebbe az állapotba...

Hat éves forma kölyök lehettem, talán kicsit fiatalabb, amikor a legjobb születésnapi ajándéknak az unokatestvérem számára azt láttam, hogy dedikálok néhány A4-es papírból durván leszaggatott cafatot. Nem egyet, hármat. Amikor átadtam, csak ennyit mondtam a magam elképesztően pöffeszkedő módján (persze amennyire rá lehet mondani egy ilyen fiatal gyerekre, hogy hordozója bármi ilyen csúnya, negatív, és egyben felnőttes vonásnak): egyszer még sokat fog érni.

Akkor komolyan gondoltam. Arról álmodtam, hogy egy szép napon, bármelyiken, akármelyiken, de biztosan nem olyan sokára, engem majd megérint valamilyen felsőbb hatalom olajos kenettől sikamlós ujja, és a homlokomra egy könnyeden, szinte már flegmán odafirkantott jellel egyszerűen csak kiemel a halandó, és esendő emberek sorából. Kiválasztott voltam.

Ezzel a tudattal éltem le életemnek egy komolyan számottevő szakaszát.... kiválasztott vagyok. Volt egy vesszőparipám is mindehhez, az írás. Biztosan éreztem, a zsigereimben felbugyogott nap, mint nap az az elképesztően bizsergető, meleg érzés: én más vagyok. Nem csak hogy más, ÍRÓ. Író vagyok.

Bárcsak lenne annyi kitartásom, és tehetségem, amennyi percem akkoriban volt erre, amikor ebbe a bolondos ábrándba ringatva magamat azt gondoltam, hogy az életem egyszer csak nem várt fordulatot vesz majd, és minden további előzmény nélkül, a babérkoszorú rákerül a - korántsem hétköznapi - fejemre.

Aztán jöttek a lázadó tinédzser évek. A borzalmasan zárt, és lélekölő elit iskola, ami csodás jövőképet ígért, de megölt belül; és a közepesen jó, közepes eredményekkel kecsegetető, ugyanakkor életem egyik legmeghatározóbb élményévé váló intézménye. A középiskolák kora.

Az első szerelem úgy ért el, mint egy hurrikán az óvatlan gazdát. Mély nyomokat hagyott, esztelen volt, és fékezhetetlen. Életem ütőerén egy olyan dobbanás, ami világokat rombolt le, és bár akkor mindenki attól félt, hogy nem így lesz, mégis a lehetséges jövendő korok sorát teremtette meg bennem. Csalódással, és könnyekkel. Feltámadással is, és csillaghullással. Ahogy annak lennie kell. Az első szerelmek sorában elment egynek, bár lehetett volna jobb is.

A felnőtté válásom ekkor kellett volna, hogy elkezdődjön, de akkoriban komolyan hadban álltam a világgal. Nem csak kerestem a helyemet, hanem tényleg, igazán ellenkeztem minden olyan dologgal, ami jó érzéssel tölthetett volna el. Három év alatt kerültem be a Szegedi Tudomány Egyetemre, irodalom szakra, fizetős ágon, közben pedig megjártam egy marketing képzést, és a matematika szakot is, holott az első nekifutásra állami finanszírozás alatt lehettem volna elkényeztetett bölcsész.

Ezután sem akartam felnőni, de azért megpróbáltam. Olyan lépést tettem az egyetemi évek alatt, amit, ha lehetne, ma már sose tennék. Több évig tanultam azt, amit nem lehet, és nem is kell tanítani, és az árát úgy fizettem meg, ahogy nem kellett volna, egy multinak adtam a lelkem. Szerencsére azért a tanulmányi eredményeim jók voltak, és a munka is meghozta a gyümölcsét: nem csak anyagi stabilitást, és önállóságot, hanem hosszú lejáratú (remélem életre szóló) barátságokat is kitermelt.

De ahogy mindig, ennek is meg kellett fizetni az árát. Belementem egy olyan életbe, ami nem volt számomra komfortos, amiben idegen voltam. Élveztem, hogy pénzt keresek, hogy azt tanulok, amit szeretnék, ráadásul olyasvalakivel osztottam meg a napjaimat, akivel szerettem volna, és akivel azt hittem, hogy a jövőnk is közös lesz.

Csakhogy nem az voltam, aki szerettem volna lenni. Viszont a mai napig hálás vagyok, hogy egy olyan ember mellett tölthettem el ezeket az éveket, aki a rögös kezdet, és a még rögösebb folytatás ellenére is partner tudott lenni mindvégig.

A huszas éveim elején kitöltöttem egy tesztet, ahol egy kérdés nagyon megfogott: bán-e valamit, amit korábban tett? Akkoriban nagyon büszke voltam arra, hogy a válaszom az volt, semmit se bánok. Ma már másképp gondolom. Azt hiszem, vagy legalábbis ezzel szoktam magamat vigasztalni néhanap, van akinek a felnőtté válás nem megy olyan könnyen.

Nem csak ez a kapcsolat, az elvesztegett évek, és a számtalan hiba kellett hozzá, hogy az legyek, aki ma vagyok, hanem a felismerés is, hogy nem csak hogy nem vagyok különleges, de meg kell értenem, hogy legyek bár olyan szilárd, de rugalmatlan, mint a vas, előbb-utóbb el fogok törni. Ez a dolgok rendje. Nem lehetek olyan örök, mint a változás - szerencsére-. Minden, amit az életről, az életemről, és magamról gondoltam, csak egy ábránd volt.

Az ezek után következő éveket csak úgy hívom magamban, hogy a sötét középkor. De ha hű akarok lenni ahhoz a szűnni nem akaró vágyhoz, ami a lelkemben folyton hajt egy költőibb kifejezés felé, akkor azt mondanám: "mindig napkelte előtt a legmélyebb a sötétség". Akkoriban nagyon csúnya gomolyfelhők jártam felettem.

Amikor viszont a végső mélybe zuhantam volna, és azt gondoltam, hogy végképp elvesztettem a reményt, gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, amiben korábban hittem, és az is elveszett, amiben velem kapcsolatban korábban mások hittek, találtam valakit, aki megadta a legnagyobb kiváltságot, ami létezhet egy ember életében: megtanított hinni magamban.

Sokáig gondolkoztam, hogy hogy lehetne ezt az érzést szavakba önteni, elmondani, hogy mi történt velem akkor, és azóta - és bár a szavak folyama egy ideje nem remélt forrásokból újra fel-fel buggyan belőlem, vagyis inkább végre írok, és más kreatív dolgokkal is foglalkozom - ezt mégsem tudtam jobban megszelidíteni.

Találkoztam valakivel, aki az életem során az első, és egyetlen ember, aki mellett azt érzem, hogy tényleg, igazán, van helyem nekem is ebben a világban. 

Nem hiszem, hogy van ennél nagyobb csoda, amit egyik ember tehet a másikkal.

Azóta felnőttem. Úgy, ahogy azt sosem reméltem korábban. Rengeteg szeretettel, útmutatással, és elfogadással. Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt hálálni egyáltalán, de remélem, hogy igen. Mindent meg fogok tenni, hogy így legyen.

Ehhez már csak egy történetet fűznék hozzá.Tizenéves korom óta harmincas nő akartam lenni. Volt bennem valami komoly vágy ezzel kapcsolatban. Valahogy úgy gondoltam, hogy a nők ezután a kor után érnek meg igazán. Szenvedélyesek, és mégis nyugodtak; tapasztaltak, de mégis magával ragadóak; előkelőek, de nem kevélyek; anyák, és családösszetartók; komolyak, mégis lágyak; empatikusak, ugyanakkor kemények...

A húszas éveim közepe felé viszont elkezdtem rettegni. Mégsem akartam harmincas nő lenni. Hiszen nekik többnyire vannak gyermekeik, vagy karrierjük, esetleg mind a kettő... Egyszerűen elvesztem. Nekem egyik sincsen.

Ma már azt gondolom: talán mind a kettő lesz, talán egyik sem. Viszont ha az maradok, aki ma vagyok - vagy ahhoz hűen tudok változni - és megőrzöm a méltóságom, hogy ezt az életet úgy éljem le, ahogy a legjobban lehet - ahogy teszem ma is - akkor minden a legnagyobb rendben van.

Ma már büszke harmincas nő vagyok, és erről csak egy dolgot mondanék: 

Ez barátaim, szeretteim, több, mint elég, több, mint vágyható, és több, mint remélhető!




Ui: Bár nem emeltem ki a történetben a családom tagjait, és a barátaimat, de remélem mind tudjátok, hogy milyen fontosak vagytok számomra. Köszönettel tartozom nektek mindenért!

Ui2: a kép a cikk elején az első digitális rajzom (nem saját ötlet)